*Damon szemszöge*

 

 

Fáradtan ültem az ablakom párkányában és unottan néztem,amint a diákok kiözönlenek az épületből,hogy megkezdjék utukat afelé a hely felé,ahol a téli szünetüket fogják tölteni.

Ekkor valaki halkan kopogtatott az ajtómon,majd újra csend lett.Nyilván arra várt a kinti személy,hogy beinvitáljam,de nem volt kedvem báj cseverészni senkivel.Továbbra is némán néztem a kint lévő nyüzsgést.Újra kopogtattak,viszont ezúttal erélyesebben.Hallatszódott,hogy a látogatóm kezd ideges lenni.

-Mégis miért nem szóltál,hogy bent vagy?-kérdezte ekkor egy hang mögülem.Lassan felé néztem,de csak azért,hogy ne nyaggasson még azzal is,hogy bunkó vagyok.Már az első szóból,amit kiejtett felismertem,hogy Emery volt az.

-Talán,mert nem akartam,hogy begyere?-válaszoltam és figyelmemet újra a diákoknak szenteltem.

-Idén is itt maradsz,igaz?

-Igen.-mondtam.-És,te hol töltöd idén a szünetedet?

-Hát,az első két hétben a szüleimnél leszek,az utolsón pedig a nővéremnél,Coloradoban.-sorolta Emery.-Egyszer te is elmehetnél valahová a téli szünetben.Eljöhetnél akár velem is.

-Kösz,de inkább passzolnám.-morogtam.

-De,mégis miért?-értetlenkedett tovább Emery.

-Mert nem akarok mások nyakán élősködni.-feleltem egyszerűen.

-Akkor,miért nem mész egyszerűen haza?

-Mert előbb mennék a pokolba,mint haza a szüleimhez.

Néma csend ereszkedett a szobára,amit csak a kintről beszűrődő hangzavar tört meg.Sorra kanyarodtak ki az autók a hatalmas vaskapun,diákok köszöntek el egymástól.Biztos voltam benne,hogy ő is ott lent búcsúzkodik a barátnőitől,hacsak már el nem indult.

-Mégis mi van ma veled,Damon?-lépett ekkor mellém Emery,majd elkezdett rázni,végül pedig a földön kötöttem ki.

-Á,ezt meg mégis miért kellett?!-kiáltottam rá,miközben felkászálódtam a padlóról.

-Hogy magadhoz térj végre!Amióta elkezdődött az idei tanév  furcsán viselkedsz.Sőt,a gyűlés óta,ha lehet még különösebb vagy.Amint véget ért,egyenesen a szobádba jöttél,pedig meg kellett volna keresned a társadat,hogy egyeztessetek,úgy,ahogyan azt az igazgatónő előírta.-mondta Emery.miközben aggódva nézett rám.Utáltam,amikor ezt csinálta.Ilyenkor sokkal rendesebb volt velem,mint amit megérdemeltem volna.Sokszor volt,hogy úgy beszéltem vele,mint a lábtörlővel,de ő mégis mindig kiállt mellettem.Ezek miatt inkább éreztem őt testvéremnek,mint Casimirt,aki általában csak azt leste,mikor tehet nekem keresztbe.

-Nem érdekel,hogy mit mondott az igazgató.-feleltem végül.

-Hát,azt látom-morogta Emery.-De,miért lettél hirtelen ilyen?Csak nem,amiatt,hogy Rosaryt kaptad társnak?

A név hallatán szinte megdermedtem és akaratom ellenére is ideges lettem.Az a lány...a jelenléte...túlságosan sok port kavart fel bennem és régen eltemetett dolgokat hozott újra felszínre.

-Damon.-szólalt meg halkan Emery.-Tudom,hogy miatta vagy ilyen,amiatt,hogy mennyire hasonlít rá.

-Nem tudom miről beszélsz.-morogtam idegesen,pedig tökéletesen emlékeztem arra a valakire,akire Emery célzott.

-Sophieról beszélek.Tudom,hogy Rosary megdöbbentően hasonlít rá.És azt is tudom,hogy miért viselkedsz úgy ahogyan,ha a közeledben van,vagy akár ha csak szó esik róla.Sophiet látod Rosaryban és azt akarod,hogy vele ne történjen meg az,ami Sophieval,ezért vagy mindig a nyomában,nehogy baja essen.Ugyanakkor viszont,azért vagy vele undok és mogorva,mert veszélyesnek gondolod önmagadat és nem akarod,hogy véletlen árts neki.

-Ha ennyire jól ki tudsz elemezni,miért nem mész agykurkásznak?-feleltem ingerülten.

-Tudod,hogy ezt csak azért mondtam,mert a barátod vagyok.Látom,hogyan vívódsz magadban és szeretnék segíteni.

-Kösz,de meg tudok birkózni magammal.A pátyolgatásom helyett inkább indulj,mert a végén nem enged majd el az igazgató.

-Rendben.-mondta végül megadóan.-De,azt vedd figyelembe,hogy bár hasonlítanak,Rosary és Sophie két külön lélek két külön testben.És egy végzet ritkán ismétlődik meg.

-De,attól még megismétlődhet.És itt a baj.

-Értem-felete csendesen Emery.-Hát akkor,három hét múlva találkozunk,Damon.Addig is vigyázz magadra és ha van rá mód,ne kerülj nagyobb bajba,mint amiből ki tudnál mászni.

-Jó utat Emery.-köszöntem el tőle,majd újra felültem az ablakba és kinéztem rajta,mire Emery csak sóhajtott egyet és kisétált a szobámból,becsukva maga mögött az ajtót.

Nem tudom,meddig ültem még ott.Lehet egy percig,lehet egy óráig.Végül odasétáltam az éjjeli szekrényemhez és a benne lévő kacat halom alól egy képet húztam elő.

 

 

Csak néztem a padlót és próbáltam rávenni magamat,hogy felejtsem már el végre mindörökre a múltat.De,az sajnos az mégsem ment,méghozzá egyetlen egy személy jelenléte miatt nem,az miatt,hogy nap mint nap látom őt.Ekkor ránéztem a képre és furcsamód,ahol eddig mindig az én kedves Sophiem volt,most valaki került a helyébe.Rosary...

Súgó Még nincs hozzászólás.