Másnap még mindig a párbaj és az utána történteken gondolkoztam.Próbáltam azért odafigyelni az órára is,de elég nehezen ment. Mr. Westler beteget jelentett,így a mai lénytant Mr.Takana tartotta.Látszott rajta,hogy nem igazán örül a plusz órának. Egészen eddig monotonon hangon magyarázott,szünet nélkül,a mondandója pedig nem kötött le senkit,beleértve engem se.Egészen eddig.amíg meg nem említette őket...

-Szóval,ma nem csak az elfek elemzése a tananyag,hanem egy olyan fajt kell még  bemutatnom,amelynél megátalkodottabbat,gonoszabbat,gyilkos vágyra hajlamosabbat és veszélyesebbet aligha lehet találni a világon.A mai második témánk,az ember.

"Micsoda?"-futott át az agyamon ez az egyetlen kérdés.

- A mi világunk már évszázadokkal ezelőtt harcban állt az emberekével.Mint mondtam,gyilkos szándékú lények,nem tűrnek meg mást fajt a sajátjukénál.Azt állítják,hogy csupán a hitük szerint cselekszenek,de valójában azért teszik,mert gonoszak,romlottak és megátalkodottak,a génjeikbe van kódolva az ölés.

Nem hittem a füleimnek.A tanár most nemcsak,hogy becsmérelte az embereket,de mindenki mást is azzal hitegetett,hogy mi emberek nem értünk máshoz,csak hogy életeket oltsunk ki.Dühömben a pad alatt ökölbe szorítottam a kezeimet,körmeimet mélyen a bőrömbe mélyesztettem,míg a fogaim már régen az ajkaimba vájtak.

-Sőt,mi több-folytatta Mr.Takana-,annyira el akartak törölni minden olyan fajt,mely nem hasonlít rájuk,hogy különféle fegyvereket találtak fel az elpusztításunkra,melyet rajtunk kísérleteztek ki, használnak-e.

 Már remegtem az idegességtől.Éreztem,amint az öklömből meleg és ragacsos folyadék szivárog ki,majd folyik végig a kezemen.Ekkor a tanár felém nézett,mire én  dühös és egyben undorodó tekintettel meredtem rá.Erre ő csupán gonoszul elmosolyodott,majd elfordult  és folytatta tovább.Már bizonyos voltam benne,mindezt csupán azért teszi,hogy kiborítson.És,úgy tűnik jó úton halad...

-De,ezektől eltekintve felettébb gyenge faj,könnyen feladnak mindent.Hataloméhségüket bizonyítja,hogy a javakért képesek egymásnak  esni,sőt el is pusztítják egymást értük.Hódító nép,minden talpalatnyi helyet a magukénak akarnak tudni,akár mészárlás árán is.

Ez volt az a pont,ahol betelt a pohár.Nem bírtam tovább hallgatni,ahogyan Mr.Takana beszél az emberekről.A kezem szinte szelte a levegőt,amint felemelkedett a fejem fölé.

A tanár szinte azonnal észre vette és gonosz vigyorral intett,hogy beszélhetek. Erre már mindenki felfigyelt,még azok is,akik eddig jóformán aludtak.

-Igen,Miss Night?-kérdezte gúnyos hangnemben,mint aki már előre sejti,hogy mi következik és tudja,nagyon jót fog mulatni.

-Uram,mégis miből gondolja,hogy minden ember ilyen?-keltem ki magamból.-Én rengeteg kedves és becsületes asszonyt és férfit ismerek,akire egyik sem igaz a felsoroltakból!

-Minden bizonnyal azért nem tűnt fel neked,hogy valójában milyenek,mert Te is közéjük tartozol.-felelte,jól megnyomva a "te" szót.

-Szerintem meg azért nem vettem észre,mert amit észre kellett volna vennem,valójában nincs is ott.-válaszoltam automatikusan.Tudtam,hogy ezzel szembeszállok egy tanárral és ezért méretes büntetésben lesz majd részem,de most csak az foglalkoztatott,hogy bebizonyítsam az igazamat.

-Ezt meg hogy érted?-nézett rám értetlenül Mr.Takana.

-Úgy uram,hogy azok a tulajdonságok,melyeket ön odaképzel minden egyes emberbe, valójában nincsenek is ott.Azt gondolom,uram,hogy maga utálja a fajtámat,ezért mindent megtesz annak érdekében,hogy mindenki így lásson minket.

-Arcátlan fruska!-kiáltotta a tanárúr.-Hogy mersz vádolni?!

-Én csak azt mondom,amit látok,uram.-feleltem nyugodtan.De,ez csak a látszat volt,mivel belül remegtem,akár egy őszi levél,melyet a szél tépáz.

-Tényleg?!Én pedig úgy vettem észre,hogy rád is igaz,minden egyes jellemző.A hódítás,mivel szó szerint bepofátlankodtál az iskolába.Én az igazgató helyében személyesen löknélek ki az ajtón,hogy egyenesen legurulj a lépcsőn.Hidd el,az sem hatna meg sem az ,hogy Démonvadász vér csörgedezik az ereidben sem az,hogy Látó vagy.Szerintem,ezzel csak bemocskoltad mind a két vérvonalat!Szinte még az ember nevet sem érdemled meg így.A korcs jobban illene valódi lényedhez!-ordította a tanár,szinte levegővétel nélkül.-Ezen felül,ahogy észrevettem pontosan olyan könnyedén adod fel a dolgokat,mint minden fajtádbeli.És pont olyan gyenge vagy,mint ők.Innen bárki fél kézzel elbánhatna veled.

Lefagyva meredtem magam elé.Már leszűrtem az eseményekből,hogy Mr.Takana gyűlöl engem és a  a fajomat,de hogy ennyire a porba akarna tiporni,azt nem hittem volna.Nem bírtam tovább ott lenni és azt látni,hogy mennyire elégedett azzal,hogy így megszégyenített mindenki előtt.Felkaptam a könyvemet az asztalról,ezzel egyidőben a táskámat a vállamra tettem és kiszáguldottam a teremből.

 Egyetlen egy hely volt,ahová mehettem,ahol biztos lehettem abban,hogy  nem fog  zavarni senki.Ez pedig az iskola legfelső emeletének  északi folyosója volt,mely olyan ritkán volt használva,mint amikor fehér hollót lát az ember.Igaz,hogy a folyosót ajtóval zárták el az emelet többi részétől,az ajtót pedig lakattal zárták,ám ez már olyan öreg és rozsdás volt,hogy bárki ki tudta nyitni kulcs nélkül.

Leültem az egyik fal tövébe és önkéntelenül is sírni kezdtem.De,mást nem is tehettem volna . Csak így tudtam levezetni a dühömet,a fájdalmamat és a tehetetlenségemet.Csak ültem és hagytam,hogy a könnyeim áztassák az arcomat.Nem tudom,meddig lehettem ott,nem érzékeltem az idő múlását.Azt se tudtam eldönteni,hogy percek,vagy órák teltek már el,amióta kirohantam a teremből.Önkéntelenül is a szüleimre gondoltam.Most vettem csak észre,hogy mennyire hiányoztak.Furcsa,de még az állandó veszekedéseiket is hiányoltam.Visszagondoltam az együtt töltött időre,amikor még jóban voltak.Amikor még egy család voltunk....

Azonban egy halk zaj felriasztott fel az édes emlékek közül.Alig,hogy az ajtóra néztem az már ki is nyílt.Azt hittem,hogy Mr.Takana,vagy az igazgatónő jött el értem,esetleg Dementria és Electra.De,eh helyet az általam egyik legváratlanabb személy lépett a folyosóra.

-Hello.-szólt hozzám,mire gyorsan elkaptam a fejemet és elkezdtem letörölni a könnyeimet.-A barátnőid már régóta keresnek és megkértek,hogy segítsek.

Nem mozdultam,remélve azt,hogy azt hiszi elpatkoltam és elmegy.

 -Jól vagy?-kérdezte pár perc után,majd a kezét nyújtotta,hogy felsegítsen.

 -Aha.-feleltem,miközben arrébb toltam a kezét és felálltam,de a fejemet direkt oldalra fordítottam,csak hogy ne kelljen a  szemeibe néznem.

 Legnagyobb meglepetésemre most valahogyan más volt.Eddig durvának,érzéketlennek ismertem meg Damont,aki néha napján képes a jóra.De,most valahogyan más volt.A hangjából kedvesség és sajnálat áradt.Kíváncsi voltam,vajon a szeméről is ugyanezt tudom-e leolvasni,ezért  óvatosan rásandítottam,de meg is bántam,mivel a tekintetem egyből találkozott az övével.Rögtön rabul ejtettek azok a mélysárga szemek,melyek mintha azt mondták volna,hogy felettébb sajnálnak és megértenek.

-Tudod mit,nem jól,hanem szuperül vagyok!Úgyhogy,visszamehetsz Dementriáékhoz és megmondhatod neki,hogy élek és virulok,nem kell már keresniük.- mondtam a szokásos flegma hangnememben.Azt akartam,hogy minél előbb elmenjen,én pedig visszatérhessek az önsajnálatomhoz és az emlékekhez.

-Hát,pedig nem úgy nézel ki.-kötözködött Damon,mire  felé fordultam és szúrós tekintettel meredtem rá.-Dühös vagy,ha jól látom.Szinte felrobbansz.

-Bravo,IQ-Fighter!Miből jöttél rá?!Hallottad,hogy zengett a folyosó a szitkozódásomtól?-vágtam vissza gúnyosan,arra számítva,hogy majd a fejemhez vág pár káromkodást és otthagy.De,újra csalódnom kellett,mivel továbbra is ott állt előttem és ugyanazzal a szánakozó tekintettel nézett rám.

-Csupán látom rajtad,hogy legszívesebben egy hatalmasat ordítanál,csakhogy megszabadulj a fájdalomtól.

Ez betalált.Nem akartam mást,mint megszabadulni azoktól az érzelmektől.El akartam felejteni a ma történteket,sőt,mindent!Ezt az egész őrületet ki akartam törölni ,semmi másra nem vágytam,csak arra,hogy újra otthon lehessek a szüleimmel.Hogy újra együtt legyünk. Vissza akartam kapni mindazt,amit ez az egész képtelenség elvett tőlem.A  családomat,az otthonomat,a barátaimat.Az életemet...

Ekkor elkövettem azt a hibát,hogy Damon arcára néztem.Majdnem elakadt a lélegzetem,amikor megláttam,milyen szomorú,bár nem igazán értettem az okát.Az aranyló,mélysárgaszemei ismét vonzották az én hétköznapi,fekete szemeimet,majd béklyóba fogta azokat és nem engedte el.Nem hittem volna,hogy bárkinek is láthatok egyszerre ennyi érzelmet a szemében,mint akkor Damoné-ban.Egyszerre volt jelen a sajnálat,a szánalom,a megbánás,de ugyanakkor láttam még valamit,amit nem igazán értettem.Olyan volt,mint a szeretet.Nem tudom milyért,de megsajnáltam,hogy az előbb így beszéltem vele.

-Bo...bocsánat.-hebegtem,majd elfordultam tőle és egyenesen az ajtót céloztam meg.Már majdnem kint voltam,amikor Damon megrántotta a csuklómat,visszahúzott és a falnak nyomott.

-Damon,te meg mi a fenét művelsz?!-rivalltam rá.Erre ő felém nyújtotta a kezét és gyengéden végigsímitotta az arcomat.

-Tudod,hogy milyen őrjítően jó illatod van?-kérdezte lassan,miközben a keze még mindig az arcomon pihent. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés